A történelem előtti idők

A mi méhünk (Apis mellifera) mint faj valószínűleg 8-30 millió évvel ezelőtt alakult ki, és mint faj viszonylag fiatalnak tekinthető. A méhek termékeinek emberi hasznosítása egyidős az emberrel. A természetétől fogva vegyes táplálkozású ember a "megpróbálni és tévedni" egyszerű módszerével hamar felismerte a méhlakás jelentőségét. Ezt bizonyítja a már Homo sapiens fajhoz tatozó Cromagnoni ősember sziklarajza az Arana barlangban (Spanyolország). A rajz, amely 16.000 éve keletkezhetett, egy lányt tartalmaz, aki méhektől körüldöngve lépesmézet szed egy üregből. A történelem előtti idők embere az egész lépet elfogyasztotta. A peték és lárvák nem zavarták. Az édes méz mellett a fehérjetáplálék csak fokozta a zsákmány értékét, hiszen a fehérje iránti igényt elsősorban nehéz és veszélyes tevékenységgel - vadászattal - lehetett kielégíteni.

A gyűjtögető életmódról az ember 8-9 ezer évvel ezelőtt tért át a termelésre és telepedett le egy-egy kedvező helyen, főleg nagyobb folyók mentén. A megtelepedett ember maga köré gyűjtötte mindazt a fontos dolgot, amit kóborlása idején megkedvelt. Így lehetett ez a méhekkel kapcsolatban is. Mesterséges méhlakásokat próbált készíteni. A sziklarepedések helyett kaptárköveket faragtak ki. A faodúkat kivájt fatörzsekkel utánozták.

Fában szegény vidékeken pedig szalmából, gyékényből és vesszőből font méhlakásokat készítettek és agyagedényeket használtak a méz tárolására.

Az ókorban élő népek méhészete

Az asszírok egyik ékírásos táblája mézzel készült gyógyszerek receptjeit hagyta ránk, bizonyítva a méz akkori felhasználását. Az ókori Egyiptomban jelentős volt a méhészkedés. Bizonyítják ezt a templomi domborművek, ahol ismételten előfordulnak (a meglehetősen karcsú) méhek. Egy tébai sírkövön méhkas ismerhető el. A piramisokban mézet és mézes süteményt találtak. Nagyobb számban ismertek méhviaszból készült szobrocskák is. A balzsamozáshoz az egyiptomi orvosok és papok méhészeti termékeket (méz, viasz, propolisz) is felhasználtak.

Az Ószövetségben szó van a méhek gondozásáról, a méhcsaládok nap és eső elleni védelméről, a füstölésről és a méz kinyeréséről. Törvény írta elő azt, hogy a kasokat a városfalon kívül kell elhelyezni, és hogy a rajt a méhész idegen területről is elhozhatja. Ha azonban nem keresi, akkor a raj a föld birtokosának tulajdonába megy át. Méhész perekben - kivételesen - még a nők tanúvallomását is el lehetett fogadni.

A méz a zsidók felfogásában a bőséget, a jólétet jelképezte. Az újszülötteknek mézes vajjal kenték be a száját, hogy szépek és gazdagok legyenek. A zsidók szerelmi erőt is tulajdonítottak a méznek, amit bizonyít a Bibliában található szerelmes versek gyűjteménye, az Énekek éneke.

A mézet balzsamozásra is használták. Arisztobolosz túlélte az egyiptomi harcokat, de amikor sikerrel eltelve hazatért, útközben méreggel megölték. Holttestét mézbe ágyazva szállították haza Judeába. Heródes király a feleségét, Mariannát halála után hét évig mézes teknőben tartotta, hogy megőrizze szépségét.

Ibn Sina (latinul: Avicenna) írásából tudjuk, hogy az egész arab világ a mézet kiváló orvosságnak ismerte el. A világutazó Ibn Battuta a mézbornak (kókusztejjel elegyítve) és egy tengeri halnak rendkívüli potencianövelő hatását tapasztalta. Ezt a táplálékot fogyasztva négy hites feleségét és egy-egy ágyasát 18 hónapon át naponta rendkívüli élményben részesítette.
Az ősi kínai kultúrában a méz fontos gyógyszernek számított. Egy kb. 3700 éves orvosi mű (Nü-ci-hiang) tanácsolja azt, hogy porított ginseng-gyökeret mézzel keverjünk össze, és azt rendszeresen fogyasszuk - ettől hosszú lesz az életünk.

Az ókori görögök sokat foglalkoztak a méhekkel és a méhészeti termékekkel. A méz neve melissza volt. Heinrich Schliemann a trójai ásatások során 2900 éves mézzel és viasszal átitatott bőrmaradványokat talált és olyan lyuggatott cserépedényeket tárt fel, amelyeket a kasokból kimetszett lépek kicsorgatására használtak. Homérosz vakságát a kortársai méhszúrásnak tulajdonították. Az eposzokban (Iliász és Odüsszeia) a mézet az istenek ajándékának mondja. A görögök tudták azt, hogy a méhek virágokból nektárt gyűjtenek, de úgy képzelték, hogy a nektár az éjszaka az égből hullik a virágokra.

Rómában ie. 171-ben nyílt meg a süteményesek piaca, a forum cupenidis. Cato felsorolta az ott található édességeket, amelyek között remek mézeskalácsok is voltak. A császárság korában úgy illett, hogy a nagy lakomákon a második tálalóasztalon legyen lépesméz, mézzel sütött kalács és többféle, mézzel tartósított gyümölcs, jegyezte fel Martialis, Plinius és Varro.
A rómaiak sok viaszt használtak fel a viasztáblákhoz, amelyekre írtak, valamint gyertyák, fáklyák készítéséhez, nedvesség elleni szigetelésre és a házi istenek szobraihoz.

Pannonia (a mai Magyarország dunántúli része) provincia fővárosában, Aquincumban (ma Óbuda) az ásatások során olyan piros és szürke negatív cserépformákat találtak, amelyek segítségével mézeskalácsot készítettek. Ennek a tevékenységnek az alapja a hatásos méhészkedés volt. A méhészeti ismereteket a rómaiak átadhatták a keltáknak és a germán törzseknek, azok pedig az avaroknak majd a szlávoknak. A méhészkedést a Kárpát-medencébe érkező magyarok tovább folytatták. A római birodalom hanyatlása és bukása károsan hatott a méhészkedésre. A birodalmat megdöntő barbár népek a klasszikus görög és római tudást nem ismerték.

Európában megint a méhvadászat lett a fő formája a mézgyűjtésnek, a méhvadászok megjelölték a fáikat, hogy ahhoz többet más ne nyúljon.
A középkorban az igények növekedésével párhuzamosan a méhészkedés ismét fejlődésnek indult. Mátyás király idejében az egy főre eső méz- és viaszfogyasztás jóval nagyobb volt mint most, mégis sok jutott exportra. A környező országokat magyar mézzel, mézeskaláccsal, mézsörel és viasszal honi kereskedőink látták el.

Méhészkedés Magyarországon

Magyarország területén már jóval a honfoglalás előtt foglalkoztak méhészettel. Már Hérodotosz említést tesz arról, hogy az Iszter (Duna) mellékln lakó trákok méheket tenyésztettek az ő idejében, vagyis 2600 évvel ezelőtt. A Kárpátoktól az Al-Dunáig elterülő óriási hárserdők bizonyára jó méhlegelőt biztosítottak ehhez.

A honfoglaló magyarok is minden bizonnyal ismerték a méhészetet. Erre utal a finnugor alapnyelvből származó méh és méz szavunk. László Gyula történész arról ír, hogy az osztjákok élő fákat faragtak meg a méhcsaládok számára. Kétségtelen, hogy első királyaink alatt a méhészetet elterjedten gyakorolták hazánkban és ez nem történhetett előzmények nélkül, egyik pillanatról a másikra. Több korabeli helységnév tanúskodik erről: Méhes, Méhlő, Méhkerék, Méhész, Mézadó, Födémes. Kolostoraink, apátságaink az Árpádok korában már nagyban méhészkedtek. Szent István király három okiratában foglalkozik méhészettel. Ezekből kitűnik az, hogy az országban sok méhész és méhészet működött.

Az Árpád-házi királyok a későbbiekben is figyelmet szenteltek a méhészetnek, amelyet írásos dokumentumok támasztanak alá. Több királyi diploma és alapító levél tanúskodik arról, hogy a méhészetnek nagy gazdasági jelentősége volt akkortájt.

Maguk a királyok is tartottak méhészetet. Ennek első írásos emléke egy 1370-ben lefolyt birtokper, melyben a kihallgatott 150 tanú vallomása szerint Bodwelge (Bod-völgye) helység a királyi méhészet tulajdona volt.

A méhészet a középkorban nem sokat fejlődött. Feltehetőleg kezdetben nem a ház körül tartották a méheket és külön nem is gondozták őket, hanem az erdőségekben a fák odvában tanyázó vadméheket fosztották ki. Erre való volt a "méhészcsont" vagy mézkereső. Ökörszarvból készítették és a benne foglyul ejtett méheket egyenként kiengedve a méhodú nyomára lehetett bukkanni. Később valószínűleg a fa odvában lévő méhcsaládot a fatönkkel együtt hazavitték. A rajok számára mesterséges méhlakásokat készítettek kivésett fatörzzsel utánozva az eredeti faodút. Bizonyos, hogy a XI. század közepétől már a ház körül is tartottak méheket, mert I. András 1055-ben kaptáranként számolja a méheket.

A méhészet első oktatói a papok voltak. Méhészeti tudásukat feltehetőleg a római íróktól (Plinius, Vergilius, Varro, Collumella) tanulták. A méhek életéről igen keveset tudtak.
Az emberek a méhészkedés útján jutottak az akkori egyetlen édesítőanyag, a méz birtokába és a világításhoz szükséges viaszt és a méhészkedés révén teremtették elő.

A méhészet terjedésével új foglalkozások keletkeztek: viasziparos, mézsörkészítő, mézesbábsütő. Ezek a tevékenységek olyan jól jövedelmeztek, hogy a későbbiekben külön iparággá fejlődtek. A magyar méz, a méhviasz, a mézsör és a mézes tészta a középkorban mindig jó hírnévnek örvendett. A viaszipar már a kezdet kezdetén kifejlődött. Jelentős viaszmennyiség kellett az okiratok pecsétjeire. A Fejér Codex szerint már 1156-ban szokásos volt akár fél kilogrammos viaszpecsétek használata is. A templomi szertartások során is bizonyosan sok viaszt égettek el. A fényes egyházi szertartásokhoz olyan sok viaszgyertya kellett, hogy az egyház már nehezen tudta fedezni a költségeket. Kisebb fegyelmi vétségekre ezért viaszban szabta meg a büntetéseket: botrányos viselkedésért, káromkodásért bizonyos mennyiségű viaszgyertyát kellett beszolgáltatni.

A mézsör olyanféle ital lehetett, mint amit már a görögök és a rómaiak is ittak. A készítést a szomszédos német tartományokból leshették el. Már a pannonhalmi apátság szolgaszemélyzete között megemlítenek két sörfőző nemzetséget. II. András 1235-ben királyi mézsörfőzőket említ. A későbbiekben az egyre jobb minőségű borok a mézből készült italokat lassan kiszorították. A mézes süteményeket már kezdettől fogva kedvelték és fogyasztották. A pécsváradi monostor alapító levelében (1015.) már szerepelnek mézeskalácsosok (pistardus).

A török háborúk nem sokat ártottak a méhészetnek, minden bizonnyal azért, mert a törökök is szerették és nagyra becsülték a mézet. Érdekesség, hogy a törököknek nem csak az édes méz juthatott az eszébe a méhekről. Történelmi tény az, hogy a méheket a háborúban fegyverként is használták. Bonfini, Mátyás király történetírója így ír az 1445-ös nándorfehérvári csatáról:
"A várfokról a kőfalakat hágó ellenség nyakába egész kas méheket hányván le, megszégyenülve mentenek el alóla a törökök."

A méhészkedést különféle törvények védték, a visszaéléseket a helyi igazságszolgáltatás torolta meg, néha igen-igen szigorúan. 1556-ban egy tolvajt félmeztelenre vetkőztettek és büntetésképpen fejére borították az ellopott méhekkel teli kaptárt. 1569-ben Bártfa város évkönyvében feljegyezték azt, hogy egy Mutter Anna nevű asszonyt máglyán megégettek "méheknek élelmükből való kifosztása és megrontása" miatt.

A XVI. Századtól a méhészkedés lassan hanyatlásnak indult. A reformáció terjedése jelentősen csökkentette a viasz iránti keresletet, mert a protestáns templomokban nem volt szükség gyertyákra, ezenkívül új világítóanyagok - olaj, sztearin, paraffin - kezdtek elterjedni. Európában egyre több cukorfinomító épült, a kereskedők egyre nagyobb mennyiségben hozták be az országba a nádcukrot.

Mária Terézia ismerte fel annak szükségességét, hogy a méhészetet támogatni kell. 1776-ban rendeletet adott ki, hogy se a kezdő méhészek, se a tíz kasnál többel méhészkedők ne adózzanak. 1775-ben pedig végleg eltörölte a méhtizedet. 1770-ben Bécsben méhészeti főiskolát alapított és a legkülönbözőbb módokon támogatta a méhészet fejlesztését Intézkedéseivel el is érte azt, hogy a méhészet új erőre kapjon. Az 1797-benKeszthelyen a Festetich György által alapított Georgikonban kötelezővé tették a méhészet oktatását.